ÉVEZREDEK HATÁRÁNÁL

Mint zúgva rohanó szennyes folyam
Gátját szakító szörnyű nagy ár,
Hegyről rohanó, mélybe zuhanó
Idő! – Lét! – S a vége a halál.
Az elmúlt évezrednek halála
Tragédia a szemünk előtt:
Búcsúzik a század, év – ezrede,
S idő koldusai látjuk őt.

Színjátékába belecsöppenünk,
S az ár elragad! – és visz tovább!
Gránitsziklák és vad szirtek között
Repíti éltünk kis csónakját.
S az útja mindnek oly különböző,
Éltük hossza oly bizonytalan,
Felvillanó és már el is tűnő,
Amaz siklik békén, boldogan:

Nevezik „sorsnak”, - amely oly sötét.
”Mélységek fölött sodorja ár”!
Kiszolgáltatva, - rábízza magát:
Tudja: a vége úgy is a halál!
Pedig nappalon ott ragyog a fény,
Éjjel esthajnalcsillag ragyog,
Az idő árján keresztül hangzik:
Sose félj, mert én – veled vagyok!

Múló évezred! – születendő új,
Melyet szemlél porszemnyi lét:
Látja, csodálja hatmilliárdnyi,
Ki élhette itt kis életét.
S harcol, küzd, - mintha örökké élne -
Gonoszul önzőn, (s viszi az ár!)
De a bölcs hajós felfelé tekint,
Fel a fénybe s látja a hazát!

2002. CS. B.