ŐSZ TÁJAIN

Az én jelenlétem itt tart az őszben.
Andalogva járom az őszi tájakat.
Rövidülő léptekkel és csendben:
Lehullott, sápadt lombsátor avarán, mely
Halkan zizzen lábaim alatt.

Lassan szürkül már a pompázó ősz,
Búcsúzik a levél és mind a földre hull,
Csupasszá lesz: tölgy, nyárfa, hársfa ága:
Levelét a szél könyörtelen cibálja,
És az ősz, lassan már a télbe fúl.

Volt itt kikelet: - tavasz s nyár ölén,
Virág nyílott, áldás! – Itt termett a kenyér!
Nyárban ringó arany „búzatáblát”,
Fénylő Nap érlelte lehajló „kalászát”!
S meghajolt, mikor lengette a szél.

A sok, sok áldás készteti szívem
Háladásra, mely szív mélyéből fakad:
Bár szegényes, áldás ellenében:
Meghálálni rövid, kis porszemnyi éltem,
De Neked drága – ha szívből fakad!

Hajladozzanak bár csupasz ágak,
Következzék majd ősz után – hideg tél!
A csupasz ágon sok, új rügy támad?
És hirdetői ők mind az örök nyárnak,
Mert, aki hisz Benne – örökké él!

Mögöttem lassan lenyugszik a Nap,
De addig is aranylón szórja sugarát,
Keletnek haladok lépteimmel,
Mert tudom, hiszem: - az örök Nap majd felkel,
S az Úr fénye világít – odaát!

2004. CS. B.